2025
ápr
08
„Anyám húsz évig adott nekem gyógyszereket… amikor rejtett kamerát szereltem fel a konyhába, amit láttam, belülről bénított meg…”
A szerény, de barátságos otthonban a reggeli napfény már átszűrődött az ablakon, és megvilágította Gábor szobáját. A húszéves fiú lassan felkelt, és a konyhába indult, ahol édesanyja, Irén már készítette a reggelit.
– Jó reggelt, kisfiam – mosolygott Irén feszülten. Egyre gyakrabban látszott rajta ez a furcsa, feszült mosoly, amit Gábor egy ideje már észrevett. – Gyere, segítek bevenni a gyógyszereidet.
Irén odalépett a szekrényhez, és kivett néhány gondosan címkézett gyógyszeres üvegcsét.
– Gábor, tudod, hogy a szíved miatt kell ezeket szedned. Ez egy ritka betegség, és a gyógyszerek nélkül veszélyes lenne – mondta határozottan, miközben a fiának átnyújtotta az üvegcséket.
– Anya, kérlek, ne ismételgesd ezt minden nap. Nem vagyok már kisgyerek – morogta Gábor kissé türelmetlenül, de azért beletörődve elvette a gyógyszereket.
A gyerekkora óta megszokott reggeli rutin szerint mindig Irén adta a tablettákat, és Gábor soha nem kérdőjelezte meg őket. Az anyja elismert gyógyszerész volt, és mindig azt mondta, hogy ezek az orvos által felírt szerek szükségesek a túléléséhez.
De mostanában Gábor egyre többet olvasott a betegségekről és gyógyszerekről, főleg mióta az egyetemen is orvosi témák iránt kezdett érdeklődni.
– Anya… tényleg muszáj mindet bevennem? Tudod, olvastam ezekről a szerekről, és soknak hosszú távon komoly mellékhatása lehet – kérdezte egy reggel bizonytalan hangon.
Irén arca elkomorult.
– Gábor, minden egyes tablettát az egészséged érdekében adok. Soha nem tennék olyat, ami árthat neked – felelte határozottan, de a hangjában mégis remegett valami. – Bízz bennem!
Gábor bólintott. Nem akarta megbántani. De belül egyre nőtt benne a gyanú. Túl sok minden volt furcsa. Irén elhárította minden kérdését a diagnózis részleteiről. Egyszer sem mutatta meg az orvosi leleteket.
– Megnézhetném valamikor a papírokat, amiket az orvos adott? – kérdezte másnap Gábor. – Csak szeretném jobban érteni a betegséget.
– Persze, majd megkeresem… – válaszolta Irén, de soha nem hozta elő őket.
Egyre több kérdés keringett Gábor fejében, és egyre kevesebb válasz érkezett. Végül elhatározta magát. Beszerzett egy apró rejtett kamerát, amit elhelyezett a konyhában, közvetlenül a gyógyszeres polc közelében.
– Csak hogy biztos legyek benne… – mondta magának, miközben beállította a készüléket.
[ ]
Amikor este visszanézte az első felvételt, a szíve hevesen vert. A képernyőn édesanyja tűnt fel. Elővette a megszokott üvegcséket… de aztán – Gábor torkában dobogott a szíve – kivett egy fehér porral teli kis zacskót is. Lassan és precízen szórta bele az egyik gyógyszeres dobozba.
Gábor lefagyott. Újra és újra visszatekerte a felvételt.
– Ez nem lehet igaz… – suttogta döbbenten.
De ott volt. Tisztán, félreérthetetlenül. Az anyja titokban valami plusz anyagot kevert a gyógyszereihez.
Gábor remegő kézzel kapcsolta ki a laptopját, majd fel-alá járkált a szobában. A gyomra görcsben volt, a gondolat, hogy a saját anyja… hogy Irén… ezt teszi vele… egyszerűen felfoghatatlan volt.
„Lehet, hogy félreértem. Talán valami ártalmatlan kiegészítő…” – próbálta magát megnyugtatni, de mélyen belül tudta, hogy nem.
Másnap reggel semmit sem szólt. Figyelte Irént, ahogy a reggelit készítette, majd mosolyogva átnyújtotta a megszokott gyógyszereket.
– Itt van, szívem. Bevettem már a magnéziumot is, csak ezeket kell – mondta anyás gondoskodással.
Gábor bólintott, de a tablettákat nem vette be. Zsebre rakta őket.
Aznap délután elment doktor Szabó Andráshoz, a családi háziorvoshoz, aki már kisgyermekkora óta ismerte.
– András bácsi… szeretnék beszélni valamiről. Valamiről nagyon komolyról – mondta Gábor, miközben remegve elővette a pendrive-ot, amin a videó volt.
A doktor végignézte a felvételt, majd sokáig csak ült, csöndben, lehajtott fejjel.
– Fiam… ez… nagyon komoly – szólalt meg végül halkan. – Azonnal laborvizsgálatra kell mennünk. Ki kell derítenünk, mi ez az anyag.
Hirdetés
Néhány nap múlva megérkeztek az eredmények. Szabó doktor maga hívta be Gábort a rendelőjébe.
– Le kell ülnöd. Az anyag, amit az édesanyád a gyógyszereidhez kevert… pszichoaktív szerekhez hasonló. Függőséget okoz, és hosszú távon károsíthatja az idegrendszert. Ez nem orvosi hiba. Ez… visszaélés.
Gábor szóhoz sem jutott.
– Meg kell tenned a megfelelő lépéseket, Gábor. Ez most már túlmutat a családi beszélgetéseken. A rendőrségen kell jelentenünk. Az egészséged forog kockán.
Gábor másnap bement a rendőrségre. A nyomozót, aki fogadta, Tóth főhadnagynak hívták. Komoly, de együttérző férfi volt.
– Úgy értem, hogy meg akart tartani maga mellett. Hogy mindig szükségem legyen rá – mondta Gábor megtörten, miközben a nyomozónak átadta a felvételeket és a laboreredményeket.
A rendőrség házkutatást rendelt el. Amikor a nyomozók megérkeztek, Irén először értetlenül nézett rájuk, majd mikor meglátta Gábort, észrevette a zsebében az ismerős pendrive-ot.
– Te… figyeltél engem?! – suttogta Irén, a hangja megremegett.
– Anya… mit csináltál velem? – kérdezte Gábor, szinte könyörögve. – Miért?
Irén összeomlott. Leült a kanapéra, az arca halovány lett, a hangja alig hallatszott.
– Mert féltem, hogy elhagysz… Egyedül maradtam, amikor apád elment, és csak te maradtál nekem. Azt akartam, hogy mindig szükséged legyen rám. Azt hittem, ha beteg vagy, akkor nem mész el…
A nyomozók leültették Irént, és hivatalosan is megkezdődött a kihallgatás. Irén beismerte: tudatosan adagolt szert a fia gyógyszerei közé, hogy gyengén tartsa – fizikailag és érzelmileg is.
Az ügyet bíróság elé vitték. A tárgyaláson Gábor is tanúskodott. Őszintén beszélt az érzéseiről, a bizalom elvesztéséről, a félelemről, a fájdalomról, amit az anyja okozott. De beszélt a szeretetéről is.
A bíróság a nő múltjára, mentális állapotára és a pszichiátriai szakértő véleményére való tekintettel nem szabott ki letöltendő börtönbüntetést. Irént kötelezték pszichiátriai kezelésre és családterápián való részvételre.
A legnehezebb azonban nem a jogi út volt – hanem a megbocsátás.
Az első közös terápiás ülésen mindketten csöndben ültek. Végül Gábor szólalt meg:
– Anya… amit tettél, az… feldolgozhatatlan. De még mindig te vagy az anyám. És ha te hajlandó vagy változni… talán én is képes leszek egyszer megbocsátani.
Irén lehajtotta a fejét.
– Nem kérek bocsánatot azért, amit tettem – csak azt kérem, hadd kezdhessek újra. Hadd tanuljam meg, hogyan legyek jó anya.
A történet nem ért véget boldog csattanóval. De elkezdődött valami más: a hosszú, lassú gyógyulás.
És talán – valamikor a jövőben – egy új bizalom is születhet abból, amit a szeretet elrontott, de a megbánás és az őszinteség helyrehozhat.