Amikor a fiam, Péter, tragikus balesetben elhunyt, a szívem darabokra tört. Az unokáim, Anna és Dániel, akkor még csak 8 és 10 évesek voltak, és a veszteségük feldolgozhatatlannak tűnt. Én mindent megtettem, hogy ott legyek számukra, de a menyem, Klára, nem tudott megbocsátani nekem valamiért, amit soha nem értettem.
Néhány hónap múlva már nem láthattam az unokáimat. Klára teljesen megszakította velem a kapcsolatot. Próbáltam leveleket írni, hívni őket, de minden próbálkozásom hiábavaló volt. Éjszakákon át sírtam a képeiket nézve, és azon gondolkodtam, mit rontottam el.
Egy év telt el így. Egy évnyi magány, fájdalom és reménytelenség. Aztán egy reggel, amikor épp a kávémat készítettem, egy borítékot találtam az ajtóm előtt. Reszkető kézzel bontottam fel.
A borítékban két gyönyörű kézzel írott levél volt. Anna és Dániel írtak nekem. Elmondták, mennyire hiányzom nekik, és hogy minden este imádkoznak értem. Azt írták, hogy bár az anyjuk megtiltotta, hogy velem beszéljenek, ők nem felejtettek el.
Az öröm és a fájdalom könnyei egyszerre folytak az arcomon. Az unokáim nem felejtettek el. A leveleik megmentették az életemet. Azóta újra kapcsolatban vagyunk, és minden hétvégén találkozunk egy titkos parkban, ahol senki sem bánthat minket.
Ez a történet emlékeztet arra, hogy soha nem szabad feladni. Még akkor sem, amikor minden reménytelennek tűnik.