Óriási veszteség a magyar színjátszás számára.
Makláry Zoltán, aki 117 filmben szerepelt, mind a komikus, mind a komoly szerepek mestere volt. Elbűvölően alakított inasokat, pincéreket és parasztbácsikat, és ha a sors máshogy alakul, talán egyetlen filmben sem láthattuk volna.
Az I. világháborúban, mindössze 19 évesen az olasz frontra került, ahol fogságba esett. A következő negyvenhat hónapot fogolytáborban töltötte, ahol színházi érzéke még a nehéz körülmények között sem hagyta cserben: színházat szervezett a magyar hadifoglyoknak. 1919-ben tért haza, legyengülve és maláriával küzdve, de a színészi álmait nem adta fel. 1922-ben egy szerepében pincérként tűnt fel, és maga Kosztolányi Dezső dicsérte meg őt kritikájában. Nem sokkal később Csortos Gyula, az egyik leghíresebb színész, felfedezte tehetségét, és segítette a Vígszínházhoz, majd 1935-től a Nemzeti Színházhoz, ahol élete végéig játszott.
A II. világháború borzalmait követően szinte mindent elölről kellett kezdenie, miután budapesti házát és ingóságait egy bomba megsemmisítette. Csak egy téli kabátja és egy tanyája maradt. A háború után is az egyik legfoglalkoztatottabb színész lett, és vágyva a nyugalomra, Balatonfüreden birtokot vásárolt, ahol borászkodásba kezdett.
A Nemzeti Színházhoz fűződő viszonya idővel megromlott, különösen Major Tamással, aki erős politikai támogatással rendelkezett. Híressé vált kijelentése, miszerint ha meghalna, „égessék el a Majort.” Makláry végül elhagyta a színházat, és a visszavonult balatonfüredi életet választotta. Kerülte az embereket, a háza utcafronti ablakait is befalaztatta, és senkinek nem nyitott ajtót.
A magány évei után, Gobbi Hilda kedvéért még egyszer vállalt egy szerepet, de 1978-ban, 82 éves korában végleg elbúcsúzott. Egy fordulatokban gazdag életút végén Makláry Zoltán, a magyar karakterszínészet kiemelkedő alakja örökre megpihent.
Nyugodjon békében, Makláry Zoltán!