Skip to content

Egy üzletember elment felesége sírjához – és elájult, amikor meglátta, hogy egy kisfiú alszik a sírkövön… – „SAJNÁLOM, ANYA!” – suttogta a gyerek, miközben egy megsárgult képet szorongatott. A megdöbbent férfi előlépett – talán épp kiabálni készült… de a kisfiú felnézett rá, és olyan szavakat mondott, amelyek örökre megváltoztatták a világát! 😱😱😱 A februári este szürkén, nehéz takaróként borult Budapest külvárosának régi temetőjére. A csupasz fák között süvített a szél, mintha régi titkokat suttogna a megdőlt kereszteken át. Kovács András egy szerény sírkő mellett állt. Fekete kabátja ringott a hideg szélben, tekintete nem szakadt le a kőbe vésett névről – Ilona, a nő neve, aki valaha az egész világot jelentette számára. Nem szeretett idejárni. Mégis, valami újra és újra visszahúzta – egy láthatatlan szál, amit sem az idő, sem a halál nem tudott elszakítani. – „Öt év…” – mondta halkan maga elé, mintha félt volna megtörni a csendet. Épp menni készült, amikor halk zajra lett figyelmes. Volt valami? Lépések? Zörgések? A temető üresnek tűnt, csak az árnyékok remegtek az alkonyatban. Aztán meglátta. Valamit, ami nem tartozott oda. Ilona sírkövén egy kisgyermek feküdt – régi, szakadt pokrócokba burkolózva, alig lehetett hatéves. Összegömbölyödve aludt, mintha a hideg gránit volna az otthona. Mellkasához szorított egy megsárgult fényképet, mint valami kincset. András előlépett. Cipője nyikorgott a fagyott kavicson. Ki lehetett ez a gyerek? Hajléktalan? Szökésben? Menedéket keresett? – „Hé, kicsikém!” – szólalt meg erősebben, de a hangja remegett. A gyerek megriadt, hirtelen levegőt vett, és kinyitotta a szemét. Nagy, sötét, ijedt szempár nézett vissza rá. Aztán a fiú megszólalt: – „Bocsánat, anya! Nem kellett volna itt aludnom…” András megdermedt. „Anya”? A szemét a sírkő feliratra vetette: Kovács Ilona. A düh hirtelen felszökött benne. Ki ez a gyerek, hogy így hívja? Odalépett, és megpróbálta elvenni a fotót a fiú kezéből. – „Honnan van ez?!” – kérdezte indulatosabban, mint szerette volna. A kisfiú még jobban összement, de nem adta ki a képet. Aztán felnézett Andrásra… szomorú szemekkel, mély, kimondatlan történetekkel. – „Azt mondta… te meg fogsz találni.” András világát megrázta ez a mondat. Keze a levegőben maradt, szinte lebénult. – „K-ki vagy te?!” – kérdezte hangosan, miközben úgy érezte, kicsúszik a talaj a lába alól. A kisfiú nem válaszolt. Csak még szorosabban szorította a képet, és lehajtotta a fejét. És Kovács Andrásnak már olyan kérdések cikáztak a fejében, amiket kimondani sem mert… 🔽 A történet drámai folytatása a kommentek alatt!

2025 ápr 10 A februári szél vadul süvített a budapesti Ó-temető fölött, száraz leveleket sodorva a megdőlt keresztfák és szerény sírkövek között. Kovács András magabiztos… Tovább olvasom… »Egy üzletember elment felesége sírjához – és elájult, amikor meglátta, hogy egy kisfiú alszik a sírkövön… – „SAJNÁLOM, ANYA!” – suttogta a gyerek, miközben egy megsárgult képet szorongatott. A megdöbbent férfi előlépett – talán épp kiabálni készült… de a kisfiú felnézett rá, és olyan szavakat mondott, amelyek örökre megváltoztatták a világát! 😱😱😱 A februári este szürkén, nehéz takaróként borult Budapest külvárosának régi temetőjére. A csupasz fák között süvített a szél, mintha régi titkokat suttogna a megdőlt kereszteken át. Kovács András egy szerény sírkő mellett állt. Fekete kabátja ringott a hideg szélben, tekintete nem szakadt le a kőbe vésett névről – Ilona, a nő neve, aki valaha az egész világot jelentette számára. Nem szeretett idejárni. Mégis, valami újra és újra visszahúzta – egy láthatatlan szál, amit sem az idő, sem a halál nem tudott elszakítani. – „Öt év…” – mondta halkan maga elé, mintha félt volna megtörni a csendet. Épp menni készült, amikor halk zajra lett figyelmes. Volt valami? Lépések? Zörgések? A temető üresnek tűnt, csak az árnyékok remegtek az alkonyatban. Aztán meglátta. Valamit, ami nem tartozott oda. Ilona sírkövén egy kisgyermek feküdt – régi, szakadt pokrócokba burkolózva, alig lehetett hatéves. Összegömbölyödve aludt, mintha a hideg gránit volna az otthona. Mellkasához szorított egy megsárgult fényképet, mint valami kincset. András előlépett. Cipője nyikorgott a fagyott kavicson. Ki lehetett ez a gyerek? Hajléktalan? Szökésben? Menedéket keresett? – „Hé, kicsikém!” – szólalt meg erősebben, de a hangja remegett. A gyerek megriadt, hirtelen levegőt vett, és kinyitotta a szemét. Nagy, sötét, ijedt szempár nézett vissza rá. Aztán a fiú megszólalt: – „Bocsánat, anya! Nem kellett volna itt aludnom…” András megdermedt. „Anya”? A szemét a sírkő feliratra vetette: Kovács Ilona. A düh hirtelen felszökött benne. Ki ez a gyerek, hogy így hívja? Odalépett, és megpróbálta elvenni a fotót a fiú kezéből. – „Honnan van ez?!” – kérdezte indulatosabban, mint szerette volna. A kisfiú még jobban összement, de nem adta ki a képet. Aztán felnézett Andrásra… szomorú szemekkel, mély, kimondatlan történetekkel. – „Azt mondta… te meg fogsz találni.” András világát megrázta ez a mondat. Keze a levegőben maradt, szinte lebénult. – „K-ki vagy te?!” – kérdezte hangosan, miközben úgy érezte, kicsúszik a talaj a lába alól. A kisfiú nem válaszolt. Csak még szorosabban szorította a képet, és lehajtotta a fejét. És Kovács Andrásnak már olyan kérdések cikáztak a fejében, amiket kimondani sem mert… 🔽 A történet drámai folytatása a kommentek alatt!